Halottak napja. Állunk a sírnál. A virágokat már elrendeztük, a fejfát egyenesbe hoztuk, a kőről lesepertük a száraz faleveleket. Merengve nézzük a sírt, csendesen imádkozunk, de közben moccanva éled bennünk a kérdés: hol lehet Ő most? A hangja a fülünkben cseng, látjuk a fénylő szemét, a mosolyát, érezzük keze melegét – de még sincs sehol. Itt vagyunk a sírjánál, a földnél, amely a testét befogadta, de azért tudjuk, hogy az ott lent nem Ő. Vagy nem egészen Ő. Aztán felnézünk az égre, mintha ott keresnénk, s kérdezzük magunkban: ott van-e, ami Ő volt, ami Őt olyanná tette, amilyennek mi szerettük? Lát-e bennünket, tudja-e, hogy most Rá gondolunk?
Állunk a sírnál, talpunkkal a földön, arcunkkal az ég felé, mintegy jelképként. Mert evilági emberként kötődünk a föld porához, amelynek vegytani elemeiből áll össze testünk anyaga is; felnézve azonban a végtelen égre, az a sejtésünk támad, hogy énünkben az anyag molekuláin kívül ott van Isten lehelete is: a lélek. Állunk a sírnál, újra a földet nézzük, s félünk, mert tudjuk: a meghalt szeretteinktől elválasztó mezsgye napról-napra keskenyebb. Állunk és kérdezzük: mi a halál? Hol leszek, ha nem leszek? Mert az ember képtelen azt hinni, hogy végleg megsemmisül.
Többször kellene az ég felé fordulnunk, s kevesebbszer a föld olykor szennyes világa felé. Ha egyszer a sejtés hitté érne, közelebb kerülnénk a legnagyobb misztérium megértéséhez.

Török András István