1956 őszén harcokat még távolról sem láttam, mivel azon a nyáron múltam tizenkét éves – de a forradalom hangulata, az érzések, a sugárzó arcok, a nyílt tekintetek kitörölhetetlenül őrződnek bennem. Talán nem is a barázdált agykéregben, a ráció lakhelyén raktározódtak el az emlékek, hanem mélyebben, az emocionális érzések között, a primitív agytörzsben: ott, ahol nincs magyarázkodás, ahol csak az igen és a nem, a kell és a nem kell, a fehér és a fekete lakozik. Mert tizenkét éves korban az ember nem sokat tud, de az érzései sok mindent tudatosítanak benne – mindörökre és csalhatatlanul.
A forradalom alatt kétszer vagy háromszor bementünk apámmal a pestszentlőrinci házunkból Pestre, a belvárosba. Villamosok, buszok persze nem jártak, de a közlekedés mégis hamar megszerveződött: a főútról, így az Üllői útról is nagyjából eltakarították a romokat, a törmeléket, s Csepel teherautók vitték Pestszentlőrincről a belsőbb kerületekbe az embereket. A platón persze nem voltak ülések. Sokan szálltunk fel: nekünk a raktér közepén jutott hely, és, bár a vezető lassan hajtott, fogódzkodni azért kellett. Ez úgy történt, hogy azok, akik a teherautó felcsukott oldalánál álltak, azok egyik kezükkel abba kapaszkodtak, a másik kezükkel pedig a beljebb lévők kezét fogták – így mindenki kapott fogódzkodót nyújtó, segítő kezeket. Az én egyik kezemet is egy idegen valaki fogta, a másikkal az apám kezét fogtam. Ma is emlékszem, milyen jólesett az ősz hűvösében az apám és az ismeretlen, munkásruhás szomszédom kezének melege.
A teherautón való további egy-két utazás is így történt. A segítő kezek érzése azóta jelképszerűvé vált bennem: sűrűn álltunk a veszélyes raktéren, de fogtuk egymás kezét, és a vezető is vigyázott ránk.
Az azóta eltelt ötvenhárom év alatt egyszer sem tapasztaltam meg olyan segítő kezeket és olyan ránk vigyázó vezetőt. Ezért volt kegyelmi idő '56 forradalma, nekem pedig örök szent ajándék, hogy megérezhettem belőle valamit.

Török András István