Tanulságos, egyben megdöbbentő műhelybeszélgetésen vehettünk részt szeptember 16-án a pestszentlőrinci Polgárok Házában. A téma a " Hogyan tovább az okatásügyben? " címet viselte. A kerület majd' minden iskolájából, óvodájából voltak jelen pedagógusok, némely iskolából az igazgató jött el.
Az indító előadást a meghívott vendég, Sió László, a Fidesz Oktatási Bizottságának vezetője tartotta, a házigazda pedig Kucsák László, a Fővárosi Oktatási Bizottság alelnöke, a Vajk-Sziget Általános Iskola igazgatója volt. 
Sió László már a bevezetőjében leszögezte, hogy nem csupán szakmai dolgokról, hanem legalább annyira a túlélésről lesz szó. Hét és fél százalékkal csökken a pedagógusoknak jutó pénz, megszűnik a szakvizsga támogatása, a szakkönyv vásárlására fordítható eddigi tizennégyezer forint négyezerre zsugorodik. A hitoktatásért a lelkészeknek eddig járó térítést is megvonja a szaktárca, pedig az erkölcsi nevelésre, becsületességre, szavahihetőségre egyre nagyobb gondot kellene fordítani.
Mikor az előadó arról szólt, hogyaz oktatásból hatvanöt milliárd forintot von ki az oktatási kormányzat, így az ingyenes gyermekétkeztetésre fordított költség is a harmadára fog zsugorodni, számos általános- és középiskolai pedagógus, óvópedagógus mozgolódni kezdett, itt-ott megjegyzések hallatszottak. Az elkövetkező hozzászólások jelentős része is ehhez a témához fűződött: "A hátrányos helyzetű gyerekek nagy részének fő étkezése eddig az iskolai étkezés volt! Velük mi lesz ezután?" "Éhes gyerekek nem tudnak figyelni az órán!" "Üres hassal a tanuló nemcsak figyelmetlenebb, hanem fegyelmezetlenebb is!"
Egy pedagógus a magyar irodalom és nyelvtan órák csökkenését kifogásolta: egyes iskolákban több az angolóra, mint a magyar, mondta. Igen, a gyerekek nem tudják érthetően kifejezni magukat, szólaltak meg többen – s lehet-e eredményes az idegen nyelv tanulása, ha magyarul sem tudnak?
Külön téma volt az, hogy a liberális oktatáspolitika több tantárgyat (fizika, biológia, kémia) össze akar vonni, és mint természetrajz fog szerepelni a tanulnivalók között. "Ez nonszensz!" – hangzott az egyöntetű, sommás vélemény. Tapasztalt óvópedagógusok pedig azt kezdték taglalni, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeknek nem az válna-e előnyére, ha már az óvodában minél többet lennének, ahol nemcsak enni kapnának, hanem megtanulnák, megszoknák azt, amit otthon nem látnak, s nem tanulnak meg? Hamarosan formát öltött az a közös vélemény, hogy ez már nem is annyira oktatási-nevelési, mint inkább szociálpolitikai, sőt kisebbségi kérdés. A következtetés önként adódott: az oktatás és nevelés mindennel összefügg, vagyis gyökeres, mindenre kiterjedő változásra van szükség.
Végül a krónikás nem hagyhatja ki, ami egy idősebb hozzászóló szájából hangzott el. Úgy kezdte mondanivalóját, hogy ő ugyan nem pedagógus, de mint érdeklődő, azt kérdezné nagy tisztelettel: az oktatásban nem az alapokra kellene-e nagyobb hangsúlyt fektetni, vagyis az olvasás, írás és számolás tanítására? És vajon a vázolt, hibás oktatáspolitika nem szándékosan van-e kimódolva? A két kérdés költői kérdés maradt – de nem egészen. Válasz ugyan nem hangzott el, de gondolatban megfogalmazódott: rá volt írva az arcokra. A metakommunikációnak pedig megvan az a különös sajátossága, hogy olykor minden szónál beszédesebb.
Török András
