Sokszor és sokféleképpen tesszük fel a kérdést: vajon hol van, miben van Magyarország ereje? Van, aki a dicső múltban, van, aki a magyar leleményben, újító elmében véli megtalálni. Többen felsorolják az irodalom, a művészet nagy alakjait, tudományos élet kiválóságai, világújító feltalálóit. Mások éppen a mindennapi magyar lélek szépségét, a népmesélő bölcsességet, földművelő tisztánlátást éltetik. A 20. század magyar történelmének nagy tanúsága pedig ez: Magyarország ereje bizony a sírokban is van. A Gulagra hurcoltak ismeretlen hantjainál, a rákoskeresztúri parcellákban, az utcai harcok, a sortüzek, a kivégzések halottainak nyughelyében. Halottaink: a kincseink. Ünnepet érdemlők, akik az életnek üzennek. Haláluk, sírhelyük a földben: örök önvizsgálatra késztet, és örök energiát ad a nemzetnek.
A kommunizmus áldozatainak emléknapján legtöbbször szobrok mellé, emlékművek tábláihoz, börtönök falához, sírdombokhoz, a terror mementóihoz állunk. Olyan helyekre, ahol húsba vágó, életbe markoló, szívet facsaró a fájdalomnak még csak az emléke is. Így van ez rendjén, hiszen a legnagyobb áldozat az élet: a megnyomorított, megbéklyózott és kitépett, elvett élet. (Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért – szól a jézusi tanítás.)
De vajon gondolkoztunk-e már azon, mit tett a kommunizmus ideológiájából kinőtt államgépezet azzal az élettel, amit kegyesen meghagyott? Illyés Gyulával tudjuk, hogy a zsarnokság hogyan kúszik be az emberek bőre alá. De elfogjuk-e, mennyit mérgezte a magyarságot, s még ma is mennyi mérget szállít a társadalom egészébe? Ha a kór sokáig mar, érzéketlenné, cinikussá, kiégetté tehet. Ez az állapot pedig ideális a továbbgyengítésre, az erkölcsi talaj kihúzására. Csakhogy mi jobb sorsot érdemlünk!
Mi mindannyian, személyesen és együttesen, akik éltünk benne, vagy akiknek a szülei éltek benne: a diktatúra áldozatai vagyunk. Áldozatok, mert a rendszer embert kiforgató bűnei és erkölcstelenségei beszivárogtak a hétköznapokba. Nem csak a földet, a gyárat, az iskolát államosították, de elkobozták a becsületet, kisöpörték a hagyományt, begyűjtötték az erkölcs parancsait.
Szerencse, hogy a történelem nagy és igazi áldozatai tudták, mi az alázat, hogyan győzhet a gyengének látszó a magát erősnek gondoló ellen. Tisztasággal, jellemmel, emberi jó szándékkal.
Mindannyiunknak ismerős a jelenet, hiszen a kopottas képkockák megőrizték nekünk: Mindszenty József 8 éves rabságából szabadulva 1956-ban felolvassa első főpásztori üzenetét. Azt a néhány sort, amelyet milliók vártak. Még a drámai helyzetben sem vádol, nem kiált elégtételért, hanem a pillanat kegyelmével, szelíd méltóságával bíztat. Minden szava aggodalom és felelősség. 1948 novemberében, alig pár héttel letartóztatása előtt pedig így tett tanúságot: „Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos.” Valami gyönyörű-végzetesen hasonlót mondott börtönből való szabadulása után a meghurcolt kisgazda politikus, Kovács Béla is: „Az én szenvedésem oly kicsi ahhoz mérten, amit a magyar népnek kellett elviselnie.”
Amikor az emberek őszinte elkeseredéssel érzik, hogy áldozatai valaminek, amelynek létrehozásában nem volt részük, könnyen kétségbe esnek. Ez a legtermészetesebb reakció: a jogos félelemé. De a magyar nemzetnek áldozatból nagyszerű példái vannak, s annak a módját is tudja, hogyan fordíthat sorsán.
Az áldozatok megszentelik nemcsak a földet, de az utánuk jövők sorsát is. Történeteik megóvnak minket attól, hogy az életből csak a saját problémáinkat lássuk meg. És nem elég megrendülni rajta, méltókká is kell válnunk erre az áldozatra.
Az áldozat legfontosabb tulajdonsága, hogy a modernkor individualizmusa, a pusztán önmagáért és önmaga kiteljesítéséért, hatalmáért élő ember nem tud mit kezdeni vele. Mert itt nem érvényesek a megszokott mértékegységek (krisztusi mércével van ugyanis dolgunk): a kicsi lehet hatalmas, és a hatalmas szégyenül meg bűnei súlya alatt. A gyengének látszó az erős és az elesettnek jár a diadal. Bár minden egyes kattanó bilincs, minden csontba roppanó puskatus örök fájdalomként égett bele történelmünkbe, ezek a meg nem torolt sérelmek, vissza nem adott pofonok végső soron az ember győzelmei az embertelenség felett. Gondoljunk csak a jól ismert recski történetre: ahogy a hívő elitéltet (a későbbi papot, Tabódy Istvánt) ütlegeli őrzője és minden pofon után perverz kéjjel hangzik el a keresztényt provokáló kérdés: Még mindig szeretsz engem? És pont annyi a verés, amit még ki lehet bírni…
Ez az áldozatok józansága, amelyből örök remény fakad. Ma, amikor a fizikai lét ugyan nincs veszélyben, de sokan érzik az életet bizonytalannak, a történelmi példák segítenek elhinni, hogy bármilyen sivár és kiábrándító a realitás, a lélek kiszabadít, a lélek felemel. És Magyarországnak saját, jól megedzett, erős lelke van. Felszabadító, megújító, változtatásra képes.
Csak valódi eszmékből és valódi közösségekből születhetnek mártírok. A kommunizmusnak, az internacionalizmusnak, a szocialista világrendnek csak olyan áldozatai lehetnek, akiken végiggyalogolt. Érette, saját lelkéből nem fakadhatnak sem hőstettek, sem megerősítő áldozatok — lelke ugyanis nincs!
A diktatúra lerombolta a valódi közösségeket és helyette látszat-közösségeket hozott létre − értelmetlen és tartalmatlan jelszavak mentén. Az alapok nélküli építményben azonban összetartó erő sincs. Ha valami nem önnön természetéből növekszik és szabad kölcsönhatásokban alakul, az szükségképpen torz lesz. Ilyen torzszülött volt a szocializmust építő ország, melyben szitokszónak számított a polgár, a gazda, a kisiparos, vagy idejétmúltnak a falu.
A kommunizmus tövéről fakadt szocialista rendszer egy nem létező világot épített azzal hitegetve, hogy ez a létező világok legjobbika. Ott bukott el ez az ál-világ, hogy alábecsülte a szabad akarat erejét. Az uniformizált tégla-létezést elutasítva az emberek nem voltak hajlandók lemondani a gondolkodásról.
A kommunizmus egyik legnagyobb hazugsága, hogy a „közös”, a „miénk” diadalát hirdette (miénk a föld, miénk a gyár), holott mindent csak magának akart. És a nagy miénk-ben odaveszett az enyém és a tiéd közötti különbség. Az erkölcsöket is államosították. Mindszenty József szavaival: ez volt „a célok és eszmék kompromittálódásának kora”. Ma újra efféle kompromittálódásnak vagyunk tanúi: bárki „közös érdeknek” hazudhatja a milliókat elszegényítő politikát. 
Nem csoda, ha a kommunizmusnak messzire nyúlik az árnyéka. Ha a hatalmon lévőket nézzük, úgy tűnik: ma is sokan merítenek ebből a forrásból, egyszerűen, mert nekik ebbe az eszmerendszerbe kapaszkodik a gyökerük. Nincs az a napsütés, ami jó termés hozna ki belőlük. Ezúttal a felelősséget és a terheket kolhozosítják. A „közös nehézségeink” ma azt jelenti: én elrontottam, a javítást pedig a te pénzedből álljuk.
1956 nagy tanulsága volt, hogy a rendszert nem lehet megreformálni. Megbukott a reformkommunizmus. Bizonyossá vált: finomkodó aprómunkával, részek kicserélésével, kisebb újragondolásokkal nem lehet megváltoztatni egy hazugságra épülő világot. A kommunizmus egy élet- és nemzetveszélyes kór: csak a teljes kigyógyulás után van esélyünk a tünetmentességre. S hogy kigyógyultunk-e belőle egészen? A rendszerváltás után volt olyan idő, hogy erősnek, egészségesnek éreztük magunkat. Ha manapság újra gyengeséget érzünk magunk körül, ne feledjük: nem bennünk van a hiba!
Ez az ünnep nem a sebek önkínzó felszakítása. Ez a szembenézés napja. Annak bizonyossága, hogy az egyes ember öröme, fájdalma nemzeti dicsőséggé, vagy éppen gyásszá adódhat össze. Ez a nap az igazság kimondásának ünnepe. Ma érezzük, hogy arca, alakja, tartása van a nemzet lelkiismeretének.
Ha felütjük a Kommunizmus fekete könyvét, az első lapok egyikén fontos gondolatot találunk: „Az élet vereséget szenvedett a haláltól, de az emlékezet megnyeri a csatát a semmi ellen.” (Tzvetan Todorov, bolgár származású irodalomtörténész, társadalomkritikus) Tanuljunk ebből! A ma és a holnap a birtokunkban van! Nyerjünk csatát a semmi, a felejtés, a belenyugvás ellen!
Február 27-én, pénteken 18.00 órától a kerületi Polgárok Házában ( Üllői út 517.) a Kommunizmus Áldozatainak emlékére rendezett esten Gereben Ágnes, történész tart előadást. Emlékezzünk együtt!
