Chladek Tibor jegyzete
Az én szüleim generációja szabad Magyarországról álmodott. Ennek lázában cseréltek eszmét a Jurta Színházban vagy magánlakásokon elbújva, ezért kergetődztek vad rendőrök gumibotjaival a Batthyány-örökmécsesnél. Egy szabad Magyarország álmát hordozták az aktatáskák mélyén bújtatott, kézről-kézre járó szamizdatok, a fusiban készült második nyilvánosság.
Arról álmodtak, hogy leomolhat a vasfüggöny, hazamehetnek az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet katonák, hogy a diktatúra áporodott levegőjét friss szelek fújják ki a Kárpát-medencéből. S arról is álmodtak, hogy egyszerre bekopogtat Záhonynál a nyugat, és kofferjében magával hozza Bécset.
Az lehetett a legnagyobb ünnep a legvidámabb barakk foglyai számára, amikor háromévenként egyszer a hamuszürke zsigulival hazahozhattak egy darabot Bécsből. Gorenje hűtőt, videomagnót, színes divatlapokat, hanglemezeket, farmernadrágot, márkás cigarettát. S útközben, a Mariahilfer strasse-n sétálva kicsit átélhették azt is, milyen lehet a szabad világban polgárnak lenni. Aztán haza kellett érkezni a hamuszürke zsigulival a hamuszürke barakkba, és három évig az emlékekből élni.
Ebből lett elegük az akkoriaknak. Abból, hogy Bécs túl messze van. És mertek nagyot álmodni. Ideálmodták maguk közé a jogállamiságot, a sajtószabadságot, a többpártrendszert, a világútlevelet. A legvidámabb barakk őrei pedig felismerték, hogy széllel szemben nem lehet, és kényszeredett félmosollyal kezet nyújtottak.
Hát, valahogy így történt.
Azóta lassan eltelt húsz kövér esztendő.
Sokminden történt e közel egy emberöltőnyi idő alatt. Azok a gyerekek, akik a rendszerváltás hajnalán születtek, mára a felnőttkor küszöbén kopogtató fiatalok. Röpül az idő.
Egyvalami azonban nem változott. Bécs még mindig túl messze van.
Igaz, a világútlevéllel, vagy akár személyi igazolvánnyal az Európai Uniós országhatárok úgy nyílnak meg előttünk, mint Mózes népe előtt a Vörös-tenger. A schengeni határokon átkelni alig kisebb kihívás, mint átsétálni az Üllői út túloldalára a zebrán. Legfeljebb az idősebbek éreznek még némi gyomorgörcsöt a határ felé közeledve - mert az emlékek kitörölhetetlenek.
Bécset, a nyugat kapuját könnyebb elérnünk, könnyebb átlépnünk mint húsz évvel ezelőtt, és mégis, mégis átkozottul messze van.
Emlékeznek még az Európai Uniós népszavazás egyik bárgyú kampányszlogenjére? "Ön is nyithat cukrászdát Bécsben." Hát persze. Elméletben megteheti. De tudják, mi a különbség az elmélet és a gyakorlat között: elméletileg semmi. Nem csak hogy nem nyitottunk cukrászdát Bécsben, de lassan a budapestiek is megfizethetetlenek. Itt tartunk most. A lehetőségek adottak, csak éppen nem áll módunkban élni velük.
De az én generácómnak is vannak álmai. Mi is merünk majd nagyot álmodni. És ide fogjuk álmodni magunk közé azt, amit szüleinknek még nem sikerült. A szabadság mellé a jólétet is. Mert ez a két fogalom olyan, mint a fiatal demokraták 1990-es választási plakátján szereplő fiatal pár: csak együtt, kéz a kézben lehetnek boldogok.
Merjünk nagyot álmodni. Merjük elhinni, hogy Magyarország polgárai egyszerre élhetik meg a szabadságot, amely nélkül nem érdemes élni, és a jólétet, az anyagi biztonságot, a becsületes munkából megteremthető tisztes jólétet is, amely nélkül nem lehet élni. Merjük elhinni. Hiszem, hogy nem kell még húsz esztendőt várnunk addig.
